írta Nikodémus
Christy Martin és Mark Kerr. Két élsportoló, akik a ringen belül mindent elértek, amit akartak, ám sokkal izgalmasabb mindaz, ami azon kívül történt velük. A róluk szóló életrajzi filmeket a közelmúltban mutatták be, ám David Michôd és Benny Safdie alkotása nem a hagyományos hollywoodi szabású sportfilmeket idézi. A Christy és a Zúzógép egyaránt kőkemény lélektani dráma, s hőseik útja fontos tanulsággal szolgál önmagunk határairól, versengési és elengedési stratégiáinkról.
Mission: Impossible: A végső leszámolás (M:I – The Final Reckoning) – Ahogy az várható volt, Tom Cruise még tovább emelte a téteket, és szinte már a nevetségesség határáig feszíti egyetlen franchise-át – és saját magát. Oké, most nem szóltak hírek bokatörésről, de a cselekménybe szinte minden olyasmi bekerült, amivel bizonyítani lehet, hogy Ethan Hunt az alfahím. Az akciójeleneteket nincs értelme méltatni, a legmagasabb minőség itt alapvetés. Ahogy a kameramunka, a vágás és a látvány: tízpontos mind. A grandiózusra növesztett sztori (amit azért az elején még egyszer összefoglalnak nekünk) viszont (vagy éppen ezért) Cruise kunsztjainak foglya marad. Sajnos nincs meg az az egyensúly, amit az Utóhatásnál éreztem: még mindig az az újkori M:I-részek legjobbika. Becsületére szóljon ennek a finálénak, hogy James Bondnál sokkal elegánsabban kötögeti össze a múltat a jelennel, és miközben görgeti előre a nagy világmegmentést, nem felejt el tisztelegni. Elsősorban önmaga előtt, mégis kevésbé van rossz szájízem, mint egy bizonyos sármos brit titkosügynök legújabb kalandjainál, amelyre válaszként született ez az egész odaát, a tengerentúlon.
írta Nikodémus
Közös tapasztalatunk, hogy az emberi cselekedetek eredendően többértelműek: akkor is félreérthetőek, amikor egyértelműnek szánjuk őket. Számtalan történet sorolható az egyezményes jelek dacára bekövetkező közlekedési balesetekről vagy a konszenzusos protokollt felülíró hibás döntések végzetes következményeiről, Leonardo van Dijl rendező azonban egy olyan lányról mesél, aki hallgat. Csöndben végzi a dolgát, és bármennyire szeretné a környezete, nem hajlandó megszólalni.
írta Nikodémus
Pankráció, sikeréhség, családtörténet és egy jó adagnyi tragédia sűrűsödik össze Sean Durkin (Martha Marcy May Marlene, The Nest) harmadik nagyjátékfilmjében, mely ezúttal egy valós alapokon nyugvó történetet mesél el. Az Erdély Mátyás operatőr fényképezésével készült, s a hazai mozikban már március 21-től megtekinthető Vaskarom (The Iron Claw) megrázó dráma a vérségi kötelék erejéről, a mérgező családi mintáról és az átok mibenlétéről.
írta Nikodémus
Beckham (2023) – Fiatalabbak tán már kevéssé emlékeznek rá, de bizony volt idő, amikor egy bizonyos David Beckham volt a futballsztárság abszolút szinonimája. Igen, és a szóösszetételből mindkét tag fontos: a futball és a sztár is. Ezt próbálja kibontani a Netflix legújabb, természetesen definitívnek meg exkluzívnak beharangozott sorozata is, mely szűk öt órában veszi végig a londoni kis lakásból induló, Manchestert, Madridot, majd Amerikát megjárt labdarúgó pályafutását. Nagy meglepetésekre nem kell számítanunk: a doksi tisztes odafigyeléssel mesél a szerény kezdetekről, Sir Alex Ferguson kvázi-apafigurájáról (no meg a nagy összeveszésről is azzal a stoplissal, persze), a madridi karrierről és a válogatottbeli hullámvasút sem marad ki. A főhős mosolyogva mesél a kanapéról, és olyan jól adja, hogy elhiszem neki a munkásfiú/egyszerűsrác-imidzset. Feleségéről ugyanezt már kevésbé tudom elmondani, s amilyen hamisan csengenek az ő szavai, úgy növekszik bennem fokozatosan egy más, mélyebb hamisság-érzés. Az, hogy ez egy tökéletesre berendezett ál-élet, amiben nincs helye semmilyen légypiszoknak. Az egyetlen necces esetet (tudniillik, megcsalta-e valaha hősünk a feleségét) is elmaszatolják, a záró idill pedig tényleg azt illusztrálja, hogy Beckham nemcsak főszereplője, hanem producere is volt önmaga szoborállításának.
írta Nikodémus
Míg a trendi filmfesztiválokon úgy tűnik, inkább szidni szokás korunk kapitalizmusát, a tavaszi moziszezon két kellemes filmmel lepett meg minket, melyekben rendre egy kultikussá vált (s persze kasszasikert hozó) termék körül forog a történet. Az Air – Harc a legendáért Michael Jordan Nike-cipőjét, a Tetris pedig a pofonegyszerű, mégis popkulturális ikonná magasztosult számítógépes játékot mutatja be – pontosabban a megalkotásuk körül szorgoskodó kisembereket.
írta Nikodémus
Egészen különleges csillagállás kellett ahhoz, hogy két ember csaknem négy évtizeden keresztül uraljon egy kíméletlen versengésen és dollármilliárdos bizniszen alapuló sportágat, sőt: olyanná formálja, amilyennek ma ismerjük. Bernie Ecclestone és Max Mosley képes volt erre a bravúrra, noha egyikük sem patyolattiszta figura (és akkor még finoman fogalmaztam): hiányos műveltségű, agresszív viselkedésű, diktatórikus hajlamú, ugyanakkor ragyogó képességekkel, csalhatatlan ösztönökkel és bizonyos karizmával rendelkező emberekként nevük örökre összefonódott a Forma 1-gyel. Hogy kettejük közül ki volt a főnök és ki a szekundáns, első pillantásra könnyű rávágni, ám az összkép ezúttal is bonyolultabb ennél.
FilmDROID