0

Motorosok (The Bikeriders)

írta Nikodémus

Legyen szó családját óvni próbáló apáról, űzött vademberről vagy a felelősséget hírből sem ismerő kalandorról, Jeff Nichols amerikai függetlenfilmes rendező filmjeiben jórészt szűkebb pátriájának, az Arkansas-i „mély dél” világának kallódó férfihőseit örökíti meg.

Benny (Austin Butler), miután egy bárban találkozik Kathy-vel (Jodie Comer), a lány háza elé hajt motorjával, s szemben a bejárattal egyszerűen megáll. Letámasztja a gépet, nekidől, és vár. Éjjelen-nappalon át, ami némi riadalmat okoz a szomszédok körében, s hamarosan Kathy addigi párja is csomagolni kezd. Nincs ennél nagyobb macsóság: ugrásra kész nyugalmas vadként egyszerűen kivárni, amíg enyém lesz a préda. Annál tanulságosabb, mi lesz kettejük későbbi sorsa az idén nyáron bemutatott Motorosok (The Bikeriders) cselekménye során. A Chicagói Vandálok nevű motorosbanda történetét ugyanis Kathy mondja el egy visszaemlékezés keretében, Nichols tehát határozottan női szemszögből közelít a hatvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb (és leghírhedtebb) hatású szubkultúrájához. A filmhez Danny Lyon ötven éve készült fotóalbuma volt a kiindulópont, s utóbbit érdemes szó szerint vennünk: miközben Nichols egyes fotó-beállításokat szinte teljes hűséggel „mozgóképesít”, addig maga a történet közel sem olyan dicsőséges, mint amit a motoros mozgalom vélt eszményei alapján várnánk. Nem is csoda: alkotónkat a régi dicsőség üres felmelegítése helyett a saját macsóságával – illetve hagyományos férfiszerep-felfogásával – küzdő férfi figurája érdekli.

Olvasd tovább →

0

A szembenézés kényszere

Alex Garland esendő hősei az elbukás küszöbén

Kezdjük egy pillanatfelvétellel csaknem harminc évvel ezelőttről: Leonardo DiCaprio a Rómeó és Júlia, valamint a Titanic elképesztő sikerének dacára unja a szépfiú-szerepeket: valami egészen mást keres. Ráakad Danny Boyle angol rendező filmtervére egy elkényeztetett, önző srácról, aki kalandozásai során egy világtól elzárt paradicsomi közösségre bukkan. A film alapjául szolgáló regény rója egy bizonyos Alex Garland. Az ezredfordulón, jelentős médiakampánnyal bemutatott A part megbukik a mozikban, az író karrierjét azonban mégiscsak beindítja, akinek ötletei elég izgalmasak ahhoz, hogy a filmipar felfigyeljen rájuk.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

0

Moralitásdrámák a 21. századból

Paolo Genovese filmjei önmagunk határaira figyelmeztetnek

Elemelt szimbolizmus és húsbavágó konkrétság különös keveréke rajzolja ki Paolo Genovese olasz író-rendező szellemi portréját, aki filmjeiben mindvégig úgy próbál beszélni spiritualitásról a jelenkor emberének, hogy kerüli a vallási közhelyeket.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

4

Gyógyítás dallamokkal

John Carney zenés filmjei melegítik a lelket

Ha rosszul vagy a musicalek negédes világától és a tehetségkutató realityk hamis tündérmeséitől, de vágysz egy felemelő, könnyed, mégis elgondolkodtató filmélményre, akkor tökéletes választás John Carney író-rendező-zeneszerző legújabb mozija. A Flora és fia igazi komfortfilm, melyben jó elmerülni egy meleg takaróval és egy csésze forró teával, ám ne gondoljuk, hogy könnyen feledhető élményben lesz részünk.

írta Nikodémus

Olvasd tovább →

0

Könyvajánló – Hamvak és gyémántok

írta Nikodémus

Enciklopédikus, főhőséhez méltó súlyú, jelentős monográfia jelent meg nemrég a kortárs lengyel film legnagyobb rendezőjéről, Andrzej Wajdáról, aki pályája során úgy tudott mindvégig nemzetének élő lelkiismerete maradni, hogy sosem tévesztette szem elől az igazságot.

Emlékszem, tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire ülök be a vidéki megyeszékhely művészmozijának kistermébe. Estefelé járt, alig érkeztek a vetítésre. Finom ellenállással vártam a filmet: egy baráti nemzet közismert és kanonizált rendezőjének kissé poros alkotására számítottam, amiről már előre tudtam, hogy „illene szeretnem.” Aztán elsötétedés után elkezdődött a film: Andrzej Wajda Vasembere. Már a legelső jelenet eloszlatta minden kétségemet: a gdanski hajógyár sztrájkjának dokumentarista elemekkel tűzdelt fikciós története annyira megragadott, mintha belekerültem volna magába a történelembe. Izzó erejű jelenidejűséget éreztem: a szemem előtt fordul meg a világ, miközben ökölbe szorított kézzel figyelem az elnyomó hatalom és a kisember – hazánkból oly szomorúan ismerős – harcát. S ugyanez a véget nem érő, hol győzelemmel kecsegtető, hol kudarcokkal teli küzdelem dobog Wajda legelementárisabb filmjeinek szívében. Az életmű maga szerteágazó ugyan, vezérfonala mégis a rendező legszemélyesebb dilemmája: hogyan lehet gerincesnek maradni, s egyúttal túlélni ebben a meglehetősen huzatos Közép-Európában.

Olvasd tovább →