Biciklizni jó. Sportoljunk vagy kikapcsolódjunk, pihenjünk vagy épp napi ügyeket intézzünk… pattanjunk bár kerékpárra bármilyen okból, a pedálozás lendülete, az arcunkat simogató szél vagy a mellettünk elsuhanó táj látványa felszabadító érzés. S a legjobb, hogy sokszor nem magányos elfoglaltság: barátságok, szerelmek, életre szóló, komoly szövetségek szövődnek kerekezés közben. Szubjektív bringamozi-körkép következik – remélhetőleg defekt nélkül.
írta Nikodémus
írta Nikodémus
Mikor e sorok születnek, még nem tudni, kap-e Oscart Joachim Trier legújabb filmje, ám a tavalyi Cannes óta tartó diadalút ritkán ennyire megérdemelt. Az Érzelmi érték úgy mesél generációkon átívelő traumákról, a művészet terápiás hatásáról és a kiengesztelődés mindig megújuló esélyéről, hogy voltaképpeni főszereplője mindvégig egy családi ház.
Ez az Oslo egyik nyugalmas negyedében álló vöröstéglás otthon az élettere egyetlen család négy generációjának: falai között öröm, bánat, boldogság és tragédia keveredik, s amint az első jelenetben meglátjuk belső tereit, rögtön egy átlagos skandináv otthonként rögzítjük magunkban. Fehér falak, éles árnyékok, északi visszafogottság, átgondolt praktikum. Ide érkezik meg Gustav (Stellan Skarsgård), a neves filmrendező, hogy régesrég elhagyott feleségének temetése után találkozzon a rokonsággal. Lányai, Nora (Renate Reinsve) és Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) különbözőképpen fogadják: a húg melegen üdvözli, a nővér kimért és rideg marad. Másnap őt hívja meg apja egy kávéra, hogy közölje vele, új filmen dolgozik, és szeretné, ha a címszerepét a színházi színészként dolgozó nő játszaná el. Nora hallani sem akar a dologról: olvasatlanul dobja vissza a forgatókönyvet, és feldúltan hagyja ott Gustavot, aki egy félszeg mosollyal nyugtázza kudarcát. Látható, hogy mindkettőjükben viharok dúlnak, s hogy mifélék, az az elkövetkezendő másfél órányi játékidő tétje.
írta Nikodémus
Ki ne akarná újra élni a gyerekkorát, s beszabadulni egy hatalmas játékboltba, hogy mindent, de tényleg mindent kipróbálhasson? Filmünk hőse megkapja ezt a lehetőséget, de nem egészen úgy, ahogy előzőleg számított rá. Jeffrey Manchestert (Channing Tatum) A Roofman – A besurranó című filmben ugyanis a szükség viszi rá a játékbolti tartózkodásra – persze ettől még irtó vicces szituációkat szül a dolog. Aminek főként a néző örülhet, mert romantikus klisék helyett életszagú történetet kap.
írta Nikodémus
Mondják, a könnyed műfaj valójában a legnehezebb: minden poénnak ülnie kell, s közben tilos, hogy a közönség megérezze a mögöttük húzódó, gyakran gyötrelmes munkát. Ugyanígy van ez a film világában is, ahol az ifjúsági film műfaját hanyagolták el hazánkban az utóbbi három évtizedben. Lakos Nóra filmje, a Véletlenül írtam egy könyvet ezért merész vállalás, egyúttal üdítő, műfaj(újra)honosító alkotás a hazai mozibemutatók sorában.
Ha rosszul vagy a musicalek negédes világától és a tehetségkutató realityk hamis tündérmeséitől, de vágysz egy felemelő, könnyed, mégis elgondolkodtató filmélményre, akkor tökéletes választás John Carney író-rendező-zeneszerző legújabb mozija. A Flora és fia igazi komfortfilm, melyben jó elmerülni egy meleg takaróval és egy csésze forró teával, ám ne gondoljuk, hogy könnyen feledhető élményben lesz részünk.
írta Nikodémus
Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek (Adonyi-Walsh Gáspár) az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba (Rusznák András). Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon, és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén, és még mindig szerelmes.
írta Nikodémus
A rendező előző filmjéről itt olvashatsz.
Emlékszünk még gyerekkorunkból arra, hogyan játszottunk a terepasztallal? Úgy, hogy megépítettük: lelkesen vásároltuk hozzá a vasútmodellt, emberfigurát és műanyagfát, élethűre csiszoltuk az épületeket, faragtuk az alagutat rejtő hegy lankáit. A végtelen türelemmel elkészített, valóságunk egy darabkáját másoló végeredmény aztán késő kamaszkorunkra többnyire a padláson porosodva végezte. Wes Anderson új filmje, a hazai mozikban már júniusban bemutatott Asteroid City pontosan ugyanezt teszi, csak éppen a valóság helyett rendezője képzelőerejéből táplálkozik.
FilmDROID