0

Csak egy baleset (Yek tasadof-e sadeh)

írta Nikodémus

Döbbenetes társadalmi látkép bontakozik ki szemünk előtt Jafar Panahi legújabb filmjéből, melyre ráerősítenek a forgatás körülményei és az iráni rendező hányattatásai is. A tavaly Cannes-ban Arany Pálmát nyerő alkotás ugyanis titokban, gerilla-módszerekkel forgott, mégpedig úgy, hogy Panahi saját hazájában immár 16 éve el van tiltva választott hivatásának gyakorlásától.

Ez a háttér pedig egyszerre illusztrál és magyaráz: érthetővé teszi a nagyszabású, drága jelenetek hiányát, a viszonylag kevés helyszín és a kézikamera használatát, illetve megvilágítja, miért is az a film témája, ami. A Csak egy baleset egyszerre szól az iráni muszlim rezsim konkrét történelmi hatásáról és általában arról, hogyan nyomorít meg egy diktatúra egy egész társadalmat. S persze a véletlenről, amely olyan események láncolatát indítja el, amik végzetesek minden érintett szereplő számára.

Olvasd tovább →

0

Röviden: Gladiátor II. / A kaszkadőr / Két magányos farkas

írta Nikodémus

Gladiátor II. (Gladiator II) – Ha nem ismerném Ridley Scott utóbbi évtizedekben meglehetősen hullámzó munkásságát, fognám a fejem, hogy ezt mégis minek. De tudom, az öreg tántoríthatatlan, ha valamit komolyan a fejébe vesz. Ilyen sztori a méltán kultikus (és az ezredfordulón divatteremtő) Gladiátor folytatásának terve, amely egészen szürreális forgatókönyv-változatokon keresztül talált utat végül két és fél évtized után a nagyvászonra. A felütés kétségkívül impresszív: Lucius (Paul Mescal) egy tengerparti erőd védelme közben veszíti el szerelmét, a gonosz(nak tűnő) római tábornok (Pedro Pascal) pedig önkéntelenül elvezeti ugyanarra – de pontosan ugyanarra! – az útra, mint amit anno Maximus (Russell Crowe) járt végig. A látványos CGI-külsőségek közepette baktató cselekmény szinte kínos egyezést mutat a nagy előddel, csakhát minden négyzetre van emelve: eggyel több császár (ikrek), legyenek teljesen őrültek, legyen tengeri csata a Colosseumban, a főhőst kísérő mentor pedig legyen még ripacskodóbb. Ő egyébként talán az egyetlen igazán szórakoztató pontja a filmnek, Denzel Washington ugyanis látható élvezettel tolja túl a figurát. Cselszövője egyébként lehetne drámaibb karakter, David Scarpa forgatókönyvírónak azonban elegáns korkritika helyett csak annyi jutott eszébe, hogy fúj, csúnya demagógia. A történelmi hűséget hagyjuk, az Scottnak sosem volt az erőssége, és mire lepörög a kiábrándító finálé utáni stáblista, csöndes rezignáltsággal állapíthatjuk meg: már megint született egy totál fölösleges folytatás.

Olvasd tovább →

0

Szent (Święty)

írta Nikodémus

Az elnyomás leghatékonyabb formája a bizonytalanságban tartás: lehetőleg ne tudd, hogy a hatalom mikor, hogyan és milyen okból sújt le rád. Buzgón használták ezt a taktikát a XX. századi diktatúrák, köztük a kommunizmus, melynek Közép-Európában – saját bőrünkön tapasztaltuk – évtizedei voltak módszerei csiszolására. A lengyel-magyar együttműködésben készült, hazánkban még nyáron bemutatott Szent (Święty) című film bűnügyi története hasonlóképp talányos, de egészen más értelemben: bizonytalanság leginkább a nézőben ébred, miközben fordulatról fordulatra próbálja követni a cselekményt.

Olvasd tovább →

0

Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) / Napóleon (Napoleon)

írta Nikodémus

Rejtélyes dolog ez a történelem. Sokak szerint valójában nem is létezik: magunk fabrikáljuk, többnyire az aktuális győztesek narratívája alapján. Egy ilyen történetbe pedig leginkább akkor kényelmes belehelyezkedni, ha a nyertes oldalon állunk. Martin Scorsese és Ridley Scott egyaránt történetet mesél legújabb filmjében; előbbi a valóságfeltárás őszinte szándékával, utóbbi a jóleső fikció terében mozogva. A Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) és a Napóleon (Napoleon) egymás mellett éppen olyan, mint egy jól és egy rosszul sikerült dolgozat történelemből. Már ha létezik olyan egyáltalán…

Olvasd tovább →

0

Oppenheimer – A kulisszák mögött

A Christopher Nolan által írt és rendezett Oppenheimer teljes egészében IMAX formátumban forgatott nagyszabású thriller. Berepíti a nézőt abba az izgalmas paradoxonba, amit az a rejtélyes férfi élt át, aki megkockáztatta, hogy elpusztítja a világot annak érdekében, hogy megmentse.

Olvasd tovább →

0

Röviden: Blokád / Átjáróház / Nyugati nyaralás

írta Nikodémus

Blokád – Nagyjából esélytelenként indult a külföldi filmek tavalyi Oscar-versengésén, ám ez inkább egy szerencsétlen döntés eredménye, semmint a film hibája. Ahogy az sem, hogy bemutatója óta széltében-hosszában kurzusfilmezik (jogtalanul), rendezője, Tősér Ádám pedig szégyenletes módon pofozkodik egy kritikussal. A Blokád legnagyobb értéke elsősorban Köbli Norbert forgatókönyve, melynek minden jelenetéből kiérezhető az az immár évtizedes rutin, ahogy az író történelmi helyzeteket fikcionalizál, a végeredmény érzelmileg mégis igaz tud maradni. Pedig a téma ezúttal veszélyesen közel van, és a szekértábor-logika meg is billogozta innen is, onnan is. Antall József (ifj. Vidnyánszky Attila / Seress Zoltán) és Göncz Árpád (Sütő András / Gáspár Tibor) politikai pályafutását egyetlen rövid hétbe sűríteni merész döntés volt, de működik. Az ’56-os párhuzam adja magát, de kicsit erőtlen, és mintha menet közben tágították volna a film léptékét kamaradrámáról nagyszabású politikai thrillerré – ebből adódik egy kis esetlenség az egyébként jó tempójú cselekmény során. Az Antall-portré méltó. A Göncz-karakterrajz karcol ugyan, de tiszteletteljes. A filmben bemutatott taxisblokádosdiból leginkább talán a nép hiányzik: pár jelenetet látunk csak öklüket rázó taxisokról, szendvicseket kínáló aktivistákról. És ez valahogy szomorúan igaz az egész rendszervált(oztat)ásunkra is: hiányzott belőle a magyar nép.

Olvasd tovább →