0

Röviden: A mandalóri / Westworld

írta Nikodémus

A mandalóri (The Mandalorian) – 3. évad – Mivel az újabb SW-mozifilmek elég nehezen akarnak megszületni (nem csoda), a Disney úgy tűnik, felszállt a sorozatos vonalra, melynek eleje határozottan biztató volt, s a mundér becsületét megmenteni hivatott vezérszéria immár a 3. évadnál tart. Legalábbis epizódszámban, mert cselekményben egyre teszetoszább a láthatóan matinésra vett hangvételű A mandalóri. Rejtély helyett régről ismerős helyszínek, kaland helyett elérendő plot-pointok, élő-lélegző figurák helyett üresen kongó beskar-páncélok szegélyezik az utat, amit bejár sorozatunk. A első néhány rész kifejezetten kínos: miután (egy megkérdőjelezhető döntéssel) Grogu visszakerül Din Djarin (Pedro Pascal) társaságába, páncélosunk a mellékküldetés mellékküldetésével pepecsel epizódokon át (nem vicc!), feledve, hogy volna itt egy nagyobb tét is. Bo-Katan (Katee Sackhoff) belépésével azért részben felpörögnek az események, és a frissen verbuvált mando-különítmény nagy feladata szülőbolygójuk visszahódítása lesz. Ide teszünk néhány kirándulást (többek között egy szörnnyel fűszerezve – már megint), közben pedig Moff Gideon (Giancarlo Esposito) sem tétlenkedik. A végső összecsapás tulajdonképpen élvezetes, bár nem túl okosan megírt, és sajnos itt is befigyel a matiné-jelleg: egyszerűen egyetlen fontosabb szereplő sem áldozható fel a csatában, drámai súlyt adva az eseményeknek… Az évad végül a jól ismert western-klisével zárul (nem a naplementébe ellovaglóssal, a másikkal), de nem tudom, merre lehet érdemben továbbmenni ezután.

Olvasd tovább →

0

Szörnyetegek / R.M.N. (2022)

írta Nikodémus

Megroppanó világhelyzetben szeretünk menedéket keresni és elbújni: saját hiteinkbe, egy magunk-teremtette privát édenbe vagy az egyéni boldogság biztos sáncai közé. Hogy mindez lehet akár egy gondosan kiagyalt hazugság? Legtöbbször nem zavar minket. Két, nemrég bemutatott film azonban nem hagyja nyugodni a békességre vágyókat: Rodrigo Sorogoyen és Christian Mungiu Európa két, viszonylag távoli pontjáról hoz vérfagyasztó látleletet jelenkorunk kisközösségeinek gyűlölködéséről, ráadásul egyaránt igaz történet alapján.

Olvasd tovább →

0

Szép kis felfordulás – Nyolc és fél (Otto e mezzo, 1963)

írta Nikodémus

Egy északi nép tisztes rendezettségben megöregedett, precíz polgára bizonyára a címben olvasható megállapítással válaszolna egy klasszikus olasz életképre: mondjuk egy közlekedési csetepatéra, egy zajos vasárnapi családi ebédre vagy épp egy fordulatos focimeccs őrjöngő drukkereire. Federico Fellini idén hatvanéves mesterműve sokáig ugyanezt a munkacímet viselte, s a végül Nyolc és fél néven mozikba került alkotás immár hatvan éve minden, ami Itália.

Olvasd tovább →

0

Avatar: A víz útja / A Hangya és a Darázs: Kvantumánia / Shazam! Az istenek haragja

írta Nikodémus

Avatar: A víz útja (Avatar: The Way of the Water) – Tudom, friss, első körös kritikával illett volna ünnepelnem James Cameron 13 év után befutott Avatar-folytatását, ahogy ezt minden becsületes mozirajongó teszi, de én sajnos már az első részért sem tudtam lelkesedni. Pedig a kontrollmániás kanadai kamionsofőr tényleg szépen tartja a téteket: a látvány továbbra is elképesztő (ennyiben tényleg moziünnep a film), a világépítés lenyűgöző (most épp a víz alá merülünk, de hogy!), a történet laposka és közhelyes (mintha egy 30 évvel ezelőtti blockbuster cselekményét látnám), ám azon az alapvető ellentmondáson most se sikerült túljutni, hogy egy mindenestül számítógép-generált, alapos energiafogyasztó művilág segítségével szeretnék a fejünkbe verni: vigyázzunk a bolygónkra. Cameron ezúttal eseménydúsra írta a forgatókönyvet (kár, hogy különösebb következmények nélkül), óránként műfajt vált (a második etap természetfilm, a harmadik egy hatalmas akciójelenet), és megpróbál minden fontos szálat kézben tartani. Ez nagyjából sikerül neki (bár a zeneszerző bálnaféleségeknél azért kuncogtam), és az okosteló-sorozatok meg streaming-filmek korában sikerült egy valódi moziélményt letennie az asztalra. De gondolatiságban, fantáziában most már továbbléphetne egy kicsit, ismeretlenebb területekre.

Olvasd tovább →

0

Mosley (2020) / Lucky! (2022)

írta Nikodémus

Egészen különleges csillagállás kellett ahhoz, hogy két ember csaknem négy évtizeden keresztül uraljon egy kíméletlen versengésen és dollármilliárdos bizniszen alapuló sportágat, sőt: olyanná formálja, amilyennek ma ismerjük. Bernie Ecclestone és Max Mosley képes volt erre a bravúrra, noha egyikük sem patyolattiszta figura (és akkor még finoman fogalmaztam): hiányos műveltségű, agresszív viselkedésű, diktatórikus hajlamú, ugyanakkor ragyogó képességekkel, csalhatatlan ösztönökkel és bizonyos karizmával rendelkező emberekként nevük örökre összefonódott a Forma 1-gyel. Hogy kettejük közül ki volt a főnök és ki a szekundáns, első pillantásra könnyű rávágni, ám az összkép ezúttal is bonyolultabb ennél.

Olvasd tovább →